Önpusztítás

Lassan lépkedek
a hajnali ködben.
Lustán elterül
a csend körülöttem.

Elterül, majd aztán
nyújtózik egyet.
Akkor sem szólalnál meg,
hogyha lenne kedved.

-Jó ez a némaság. -
mondja, s sunyin nézi
ahogy pirosló arcomat
lágy szellő éri.

-Jó ez a némaság! -
immáron kiáltja.
Ügyet sem vetek rá,
bár a választ várja.

A szavak belém fagytak. -
gondolja - gondolom.
A felismerés mosolya
suhan át arcomon.

Megborzongok,
hogy hitelesebb legyek.
Amíg ő nem figyel,
a háta mögé megyek.

Tessék? - kérdem, s kezem
a vállára teszem.
Ijedtében összerogy,
grimaszol,
s már sehol nem lelem...