2011. április 22., péntek


ha szemével ülni tudna,
szemgödrében foglalna helyet.
gurulós bőröndöt húz maga után
ébenfekete táskái helyett.

gombszemeit cipzárra cseréli,
s reméli, az talán biztosabb.
felhúzza, más mocskában nem fürdik többé,
de rájön, szemhéjától csak piszkosabb...

2011. április 21., csütörtök



alkalmazkodnék,
várok az alkalomra.
madárlátta testtel fekszem
damaszt mintás paplanomra.

szétesnék bár végleg,
csak hát összetart a fűző.
nyakam körül selyemsálam
minden-gond-elűző.

a szakadék széle most
az őrület határa.
soha nem maradt még
senki így magára...

gondolatok.

a megszokott tempómnál is gyorsabb iramban vágtatnak haza lábaim. a méreg hajt.
nem, nem rád haragszom, nyugi... szokás szerint, csak magamra...
az idő süvítve szalad el mellettem, s én próbálok előzni, de hiába. mintha enélkül sem lenne épp elég problémám.
szuvas vasfogai rágták cafatokká szívemet, s én hagytam. most megtépázott szaténszalagként liheg mögöttem a földet súrolva.
magas tűsarkában botlom el, miközben bukfenceket vetve ránt a földre engem is, szakítva el attól, amihez ezidáig sem tartoztam igazán.
megfordulok, felnézek.
-csak egy vérző szív... - állapítom meg némán.
felvehetném, és ragtapasz mintájú vászonnal körbetekerve vihetném az intenzív osztályra, vagy magamhoz. szaladnék egy óriás sebtapaszként én is, mintha be tudnám gyógyítani a sebeket, miközben az idő is magamra hagyott...
ehelyett én inkább lelkiismeret furdalás nélkül hagyom az út közepén, s szaladok tovább minden terhemtől megszabadulva.
a kapuhoz érek, de nem nyitok ajtót magamnak. előbb még elnyűtt pulóverként veszem fel unottan a megszokott arcom, s válaszolok sablonos kérdéseimre.
-jól vagyok, persze. minden rendben...

2011. április 15., péntek


francba.

mindig ott van benned,
folyton ott motoszkál.
lehet neve béla,
kálmán, netán oszkár.

mászkálhatsz is közben,
üldögélhetsz helyben,
soha nem megy arrébb,
mindig ott lesz fejben.

onnan nem vágod ki,
késsel vagy ollóval,
haverkodjál össze
a fekete hollóval,

mert ő nem szűnhet meg
(esetleg haltával).
le kéne jól csapni
két véres baltával...

mert lehet nem törődni,
gondolni holnapra,
visszakúszik úgyis
mondjuk egy hónapra

rá, hogy elfelejted,
s jön a dialógus:
'-rád férne már mondjuk
egy rohadt pszichológus!

én ezt nem is bírnám
ily kevés panasszal...
-nyugi, megoldom én
két levél xanax-szal.'

magadban kell zárnod,
mert így csak károd van.
kapudon kopogtat
mindegyik álmodban.

s hogy ne nyitnál ajtót!?
ki ne tenné, persze...
neked kéne lépned,
csak attól függ, hogy mersz-e.

nem érdemes sírni,
összekened inged.
légy büszke és bátor!
(neked minden mindegy... !?)

késő már, tudom.
de meg kéne jegyezned...
nem kell az életben
senkit sem szeretned!

2011. április 9., szombat


mindig volt egy kérdés,
mit magamban feltettem.
a választ most sem tudom,
és soha sem sejtettem...

szóval van az, mikor
felszállok a buszra,
s az utasok száma is
megnő mondjuk huszra,

akkor is én csak
ott ülök egyedül,
mintha leprás lennék,
mindenki menekül.

pedig nem hallgatom
hangosan a zenét,
nem ordítom le
senkinek a fejét,

nem nézek csúnyán
és nem vagyok goromba,
nem volt a reggelim
se hagyma, se gomba,

nem vagyok szúrós
parfümű fickó,
vagy netán hájas,
izzadó disznó,

nem vagyok fertőző,
s nem vagyok züllött,
néha még naponta
kétszer is fürdök,

ha kérdezik, szabad-e még,
én készséggel felelek,
nem mondom hogy "takarogymá,
nemülökénvteveled!",

szóval nem értem,
hogy mi az indok,
amiért velem
mindenki undok...

mért nem ül le mellém
senki a buszon?
büdös vagyok, vagy
nagy a bajuszom?

be kell most érnem sok
iroda-lommal,
asszem összevesztem az
irodalommal...