Emlékszel?

Emlékszel arra?
Az voltam ÉN.
Együtt nevettünk
az út közepén

önfeledten, boldogan,
még mit sem sejtve,
a legapróbb gondot
a semmibe ejtve;

Nem féltem tőled,
tudtam, hogy nem bántasz,
ha bármi bajom esik,
majd magadhoz rántasz
és átölelsz szorosan
az út közepén...

Emlékszel arra?
AZ voltam ÉN...

...

Gondolatban utazom
egy nagyon messzi tájra.
A boldogság szalad felém
a karjait kitárva.

Túl életszerű.
A természet hibája...
Igaz lenne mégis?
Vagy valaki találja
ki ezt az egészet,
azért, hogy bántson?

A cél: becsapni? hazudni?
Mindegy... csak ártson...

Áttetsző szemhéjam,
nem jön elé álom.
Színtelen a világ,
mert én annak látom.

Szürke az élet,
mert azzá teszem,
ha színt hoznának bele,
én elkeverem...

Mikor elfelejtem,
Végleg elenged
Magam mögé ejtem
és végre felenged

a görcs szorítása
mi lelkem összehúzza
egy szempillantásra
a világ felé nyújtva

merev karom
Ami a legapróbb hibámig
Engem összetartott
Egészen idáig

hirtelen ellazítja
a régi énem
egy gondolat
hogy visszatértem
(késett, ott éltem a múltba'
de most érzem,
révbe értem)

Fogalmad sincs róla,
hogy ki vagyok,
Egyáltalán nem ismersz.
Hozzám szólni nem is mersz,
mert látod, hogy kivagyok...

...

Folyik az arcom.
Kezemben tartom.
Semmi sem jó,
csak fáj.

Gubbasztok, merengek.
Fájdalom nem enged
el. Csupa só
a táj.

Vörös a könnyem.
Azt hittem könnyen
túl lépek rajta,
de mégsem.

Itt él a számon
az összes kis álom.
Ez nem az a fajta,
már értem.

(...)

Kinyitom, leugrik.
Becsukom, kinyitja újra.
Kósza árny vonaglik,
vánszorog vissza a múltba.

Akarom vagy sem,
mindegy mert ugyanúgy sikerül.
Kattog az agy, gondol,
végül kikapcsol, kimerül.

Csak az marad itt,
ami lassan, de elhozott idáig.
Kinyitja ajtaját, beülök,
száguldunk hazáig.

Itt minden ugyanaz,
de valami mégiscsak más.
Mert nem állunk meg,
pedig senki sem nyomja a gázt...

Már MEGINT...

Már ne is haragudj
és kérlek, ne vedd zokon,
de muszáj megsértődnöd
minden egyes okon
már MEGINT!?

Amikor csak adódik rá
lehetőséged,
a baszogatásaiddal
keseríted meg az élet...
(...na de a lényeg:
azt muszáj, tényleg?)
már MEGINT... (!?)

És folyton csak
felkapni a vizet?
(azt muszáj?)
Amiért -ha ártatlanul is-
de ki fizet
már MEGINT!?

Hát persze, hogy én,
ugyan ki más lehetne még?
Na, és már kezded is,
ordibálsz hogy elég...
már MEGINT...

És újra itt tartunk,
pedig direkt megkértelek,
hogy ne haragudj,
de azt hiszem le is térdelhetek
már MEGINT

hogy "bocsáss meg,
nem úgy értettem, de tényleg!"
-Tudom szívem,
te csak kifejtetted a véleményed
már MEGINT...

amikor eljön...

Ha nem jön el,
várod,
hogy jöjjön,
de bánod
ha rádtalál.

Hitted, hogy
édes,
de rájössz,
hogy téves.
Egy kiskanál

mézet
ha lopnál,
a létyóba
dobnál
és kavarnád

egész
éjjel
se menne
széjjel,
hiába akarnád.

...

Bénult karok löknek a mélytelen
semmibe. Zuhanok ájultan végtelen.
Néma száj szól, mondja hogy menjek,
testem válaszul kéri, engedelmeskedjek.

Magamnál vagyok, de mégsem.
Felfordult gyomrom fordít a késen
egyet. A sebem felszakad, vérzem
sebesebben, de már nem is érzem.

Vak szemek nézik végig a halál-
táncomat és gondolják, talán
az az egyetlen dolog amire vágyom,
hogy ne süket fülek nyeljék el segélykiáltásom...

Utánam...

Utánam nyúlsz,
de rövid kezed.
Hibáztál, hülye vagy,
beismered.

Utánam kiáltasz,
hová futok.
Azt hiszed messzire
úgysem jutok.

Utánam jönnél,
szívem a zsebedben
dobog, de csak megállsz
az ajtókeretben.

Utánam hoznád,
de el nem dobod.
Dísznek jó lesz. - mondod,
s a polcra rakod.

Utánam nézel,
de reménytelen.
Hogy megbocsájtok,
tudod hogy esélytelen.

Utánam csend
s utána semmi....