francba.

mindig ott van benned,
folyton ott motoszkál.
lehet neve béla,
kálmán, netán oszkár.

mászkálhatsz is közben,
üldögélhetsz helyben,
soha nem megy arrébb,
mindig ott lesz fejben.

onnan nem vágod ki,
késsel vagy ollóval,
haverkodjál össze
a fekete hollóval,

mert ő nem szűnhet meg
(esetleg haltával).
le kéne jól csapni
két véres baltával...

mert lehet nem törődni,
gondolni holnapra,
visszakúszik úgyis
mondjuk egy hónapra

rá, hogy elfelejted,
s jön a dialógus:
'-rád férne már mondjuk
egy rohadt pszichológus!

én ezt nem is bírnám
ily kevés panasszal...
-nyugi, megoldom én
két levél xanax-szal.'

magadban kell zárnod,
mert így csak károd van.
kapudon kopogtat
mindegyik álmodban.

s hogy ne nyitnál ajtót!?
ki ne tenné, persze...
neked kéne lépned,
csak attól függ, hogy mersz-e.

nem érdemes sírni,
összekened inged.
légy büszke és bátor!
(neked minden mindegy... !?)

késő már, tudom.
de meg kéne jegyezned...
nem kell az életben
senkit sem szeretned!

mindig volt egy kérdés,
mit magamban feltettem.
a választ most sem tudom,
és soha sem sejtettem...

szóval van az, mikor
felszállok a buszra,
s az utasok száma is
megnő mondjuk huszra,

akkor is én csak
ott ülök egyedül,
mintha leprás lennék,
mindenki menekül.

pedig nem hallgatom
hangosan a zenét,
nem ordítom le
senkinek a fejét,

nem nézek csúnyán
és nem vagyok goromba,
nem volt a reggelim
se hagyma, se gomba,

nem vagyok szúrós
parfümű fickó,
vagy netán hájas,
izzadó disznó,

nem vagyok fertőző,
s nem vagyok züllött,
néha még naponta
kétszer is fürdök,

ha kérdezik, szabad-e még,
én készséggel felelek,
nem mondom hogy "takarogymá,
nemülökénvteveled!",

szóval nem értem,
hogy mi az indok,
amiért velem
mindenki undok...

mért nem ül le mellém
senki a buszon?
büdös vagyok, vagy
nagy a bajuszom?

be kell most érnem sok
iroda-lommal,
asszem összevesztem az
irodalommal...

sírástól elfolyt sminkben lép be a tavasz.
elnyúlt árnyéka nem ismer magára.
pocsolyában fekvő lányalak most
a boldogság édes halála.

csipkés álmok szemgödrében
papírhajót hajtogat.
karjába zár, lakat kattan.
émelyeg az alkonyat.

nemszerelmesvers.

dehogy vagyok szerelmes.
meg ilyet úgyse mondanék.
csak tele lenne minden mondat
mindenféle toldalék-

és kötőszóval, mint például
mondjukokkal, ésekkel,
s a szavak között terpeszkedő
óriási résekkel.

ez a beszédstílus pedig
tőlem nagyon messze áll.
inkább nem is mondok semmit,
majd valahogy összeáll

az amit én mondanék,
vagy gondolok, vagy ilyesmi.
nem szeretnék egyesével
indokokat keresni,

de nem vagyok én szerelmes,
csak éneklem hogy "tajraram".
annyi csak, hogy veled vagyok
igazából önmagam.

kétsoros.

nem üzemel épp az ncore.
hogy töltsek filmet ilyenkor?

gondolatok.daydream.

azt mondják, az ember álmában kilép a testéből, hogy azzal lehessen, akire a leginkább vágyik.
én nem gondolnám, hogy én vagyok az, aki az álmaidba furakodott, hogy elcipeljen magával, de te mégis itt vagy!
kérlek ne aludj annyit!
szeretnék végre egy kicsit egyedül lenni...

gondolatok. megint.

egy általam alkotott, idilli világban önmagamba vagyok szerelmes.
önmagamba, mert belém költöztél, illetve belém költöztetted magad.
az akaratom ellenére, és az engedélyem nélkül jöttél.
senki sem hívott.
senki sem kért meg rá, hogy gyere.
...és valószínűleg te nem is sejted, hogy bennem élsz.
mert nem ismersz, ahogy én sem ismerlek téged.
nem is ismerhetlek, és igazából nem is akarlak.
ha ismernélek, tudnám, hogy teljesen más vagy, mint amilyen...
pedig akkor talán kiszerethetnék abból a magamban gondosan felépített ideálból, aminek a lerombolására még mindig nem jutott időd...

ha visszatérő motívumok kísérnek, az végülis nem jelenthet semmi rosszat. ilyenkor úgy szólván csak annyi történik, hogy magamhoz térek.