hajku.

vele aludtam.
róla álmodtam. a bűn-
tudat ébresztett.

volt egy srác, lakhelye
azt hiszem még Ómassa,
nem normális ez a vers,
és az sem, aki olvassa.

kicsit bamba gyerek volt,
szája mindig tátva,
nem normális ez a vers,
és az sem, aki látja.

szerencsétlen fickó volt ő,
minden nap a baj napja,
nem normális ez a vers,
és az sem, aki hallgatja.

azért mégis strapabíró,
nem tagadom: bírja...
nem normális ez a vers,
és az sem, aki írja.

úgyis-minek.

már nem azért mondom,
de egy dolgot kértem.
persze, hogy nem direkt...
elhiszem... értem...

nem tehetsz róla...
az élet az kemény...
csak annyit akartam;
ne szeress belém...

(azért, ha erre jártok, szólhatnátok. mostanában nem írtok. már kezdek megijedni. lehet tetszést, nem-tetszést nyilvánítani, szeretettel-borzasztóan-nagyon-rettentően-hihetetlenül várom... köszönet.)

mindig olyan furcsa.
kicsit nevetős...
vad és közben gyengéd.
egymástkeresős.

mindig ki kell várni.
lassanhaladós.
mindig olyan gyorsan-
buszhozszaladós.

van egy város: Edelény.
benne élünk te, meg én.
két bukósisakban
csúszunk az iszapban
cserepes szánknak a peremén.

hajku a csalódottságról.

lehetek jó itt
köztetek, miközben csak
szar vagyok máshol.

utóhúsvét.

I. eljött idén is a húsvét,
öntök reád romlott húslét.

II. eljött már a húsvét napja,
leszek gyermekeid apja.

ha szemével ülni tudna,
szemgödrében foglalna helyet.
gurulós bőröndöt húz maga után
ébenfekete táskái helyett.

gombszemeit cipzárra cseréli,
s reméli, az talán biztosabb.
felhúzza, más mocskában nem fürdik többé,
de rájön, szemhéjától csak piszkosabb...

alkalmazkodnék,
várok az alkalomra.
madárlátta testtel fekszem
damaszt mintás paplanomra.

szétesnék bár végleg,
csak hát összetart a fűző.
nyakam körül selyemsálam
minden-gond-elűző.

a szakadék széle most
az őrület határa.
soha nem maradt még
senki így magára...

gondolatok.

a megszokott tempómnál is gyorsabb iramban vágtatnak haza lábaim. a méreg hajt.
nem, nem rád haragszom, nyugi... szokás szerint, csak magamra...
az idő süvítve szalad el mellettem, s én próbálok előzni, de hiába. mintha enélkül sem lenne épp elég problémám.
szuvas vasfogai rágták cafatokká szívemet, s én hagytam. most megtépázott szaténszalagként liheg mögöttem a földet súrolva.
magas tűsarkában botlom el, miközben bukfenceket vetve ránt a földre engem is, szakítva el attól, amihez ezidáig sem tartoztam igazán.
megfordulok, felnézek.
-csak egy vérző szív... - állapítom meg némán.
felvehetném, és ragtapasz mintájú vászonnal körbetekerve vihetném az intenzív osztályra, vagy magamhoz. szaladnék egy óriás sebtapaszként én is, mintha be tudnám gyógyítani a sebeket, miközben az idő is magamra hagyott...
ehelyett én inkább lelkiismeret furdalás nélkül hagyom az út közepén, s szaladok tovább minden terhemtől megszabadulva.
a kapuhoz érek, de nem nyitok ajtót magamnak. előbb még elnyűtt pulóverként veszem fel unottan a megszokott arcom, s válaszolok sablonos kérdéseimre.
-jól vagyok, persze. minden rendben...