(fotó: André Kertész)

egy kis bevezetés/levezetésképpen pofázgatok egy pindurkát a legújabb agyalászásomról, ami nyilván folyton bennem volt eddig is és szűnni nem akar.

tehát van ez, hogy folyamatosan önmagát keresi az ember. hogy csinál mindent, beszél bárkivel, és olykor azt hiszi, hogy "ezaz, megvan!", majd később rájön, hogy "á, dehogyis!"...

honnan tudod, hogy már igazán önmagad vagy? tényleg az vagy, akit éppen - akkor, és annak - mutatsz, vagy talán egy teljesen más?

meg van ez a hasadt személyiség is, ami nyilván nem skizofrén, csak hát mint ahogy pom-pom is, az ember is hol ilyen, hol olyan. van hogy hozza a megszokott (de mi a megszokott?) formáját, de párszor talán csak önmagának - már ha van önmaga - az ellentéte.

mert mindenki másképp áll, másképp viszonyul mindenkihez; másnak adja ki magát, rejtőzködik, felszabadul, kibeszél, elhallgat, úgy tesz... de mi az ami kereszteződik folyton? ami megmarad? mindenkinek van önálló személyisége is, vagy ez csak másokkal együtt működik? hogy lehet ennyire soknak lenni? hogy lehet egy ember ennyire összetett? miért nem lehet tudni hogy hogyan döntesz majd a következő pillanatban? hogy lehet mindenkinek megfelelni, ha magadnak sem felelsz meg?

és hát akkor ezen felül még kérdem én:

ha mindenkivel

más vagyok, akkor mikor

vagyok önmagam?

nem tudok én semmit sem...