gondolatok. 3 (azthiszem...)

a város megszokott, szürke utcáiban fel s alá járkálva merülök el valami színesben, ami talán én magam vagyok.
szokásos útvonalamtól csak az unalom tudna eltéríteni, de ő most egy messzi város szanatóriumában lógatja lábait az orrával és a betegekkel együtt...
a szél a szoknyámat cibálva próbál észhez téríteni, de semmi sem zökkenthet ki magamból.
zebrák visznek át a piroson...
udvariasan megköszönöm segítségüket, s közben azt gondolom, nyilvánvalóan csak kényszerből teszik a dolgukat.
csak azért vannak itt, hogy megmeneküljenek az oroszlánoktól.
idővel majd megkopott hátú, szürke lovakként olvadnak bele ők is a város képébe, folytatván a menekülést, bár már feleslegesen...

én valahogy mindig azt hittem, hogy a lábam vitt előre, de mások szerint az eszem volt az.
az, ami évekkel ezelőtt férkőzött a szívem mellé, s vette át rajta fokozatosan a hatalmat, míg teljesen fel nem emésztette, vagy nejlonzacskóba csomagolva nem dobta a hentes pultjára...

valami ismerős nedvesség ül az arcomra...
én azt hittem sírok, de rájövök, csak az eső esik...
a monoton kopogás hangjára sem nézek fel, inkább bezárok egy ajtót magamban, s hagyom a kulcsát magam mögött....
igazából...
már azt sem bánnám, ha a félelem kísérne haza...

legalább nem lennék egyedül...