Mikor elfelejtem,
Végleg elenged
Magam mögé ejtem
és végre felenged

a görcs szorítása
mi lelkem összehúzza
egy szempillantásra
a világ felé nyújtva

merev karom
Ami a legapróbb hibámig
Engem összetartott
Egészen idáig

hirtelen ellazítja
a régi énem
egy gondolat
hogy visszatértem
(késett, ott éltem a múltba'
de most érzem,
révbe értem)

Fogalmad sincs róla,
hogy ki vagyok,
Egyáltalán nem ismersz.
Hozzám szólni nem is mersz,
mert látod, hogy kivagyok...

...

Folyik az arcom.
Kezemben tartom.
Semmi sem jó,
csak fáj.

Gubbasztok, merengek.
Fájdalom nem enged
el. Csupa só
a táj.

Vörös a könnyem.
Azt hittem könnyen
túl lépek rajta,
de mégsem.

Itt él a számon
az összes kis álom.
Ez nem az a fajta,
már értem.

(...)

Kinyitom, leugrik.
Becsukom, kinyitja újra.
Kósza árny vonaglik,
vánszorog vissza a múltba.

Akarom vagy sem,
mindegy mert ugyanúgy sikerül.
Kattog az agy, gondol,
végül kikapcsol, kimerül.

Csak az marad itt,
ami lassan, de elhozott idáig.
Kinyitja ajtaját, beülök,
száguldunk hazáig.

Itt minden ugyanaz,
de valami mégiscsak más.
Mert nem állunk meg,
pedig senki sem nyomja a gázt...