Fiókokat nyitogatok,
az első alsó.

Rögtön elered persze
az eső: a só.

Lassan szárad fel,
mint kiömlött festék.

Egymás szájában
elveszett esték...

Egy hete, még ugyanaznapról kétperccel utánától porosodó kettes számú verzió.

Eltalált Ámor.
Az alkoholmámor
szívemet taszítja mélyre.

Kábultan fekszem.
Az éterbe vesztem.
A jókedvet mért toltam félre?!

Mert mintha már hiányoznék magamnak...

Bódít a mámor,
az alkohol Ámor
nyilával döngöl a mélybe.

Kába a testem,
csak szemhéjjal festem
a csillagokat az éjbe.

Csak mert már rég volt, ez meg porosodik....

Az úr
azúr.
Az űr
a zűr.
Az ég!
Az ég...
A zár
az ár.

Epék,
e pék,
a pók-
apók,
eper,
e per,
a pár-
a-pár....

Amint a minta,
a titok temérdek.
Antik a romantika,
mára már nem érdek.

Kifordultam önmagamból,
nem lehetek önmagam ma;
kicsordult a könny szememből,
befordultam önmagamba.